Part 47

Sziasztok:) Hát itt az új rész. Kicsit rövidebbre sikeredett a kelleténél, amit nagyon sajnálok, de most csak ennyit bírtam. Nem untatlak titeket a felesleges rizsával, inkább olvassátok el és kérlek, ha már elolvastátok, komizzatok is:) Nagyon szeretem olvasni a kommentárjaitokat és mindig nagy örömmel tölt el.Remélem tetszeni fog, elég sokat dolgoztam vele ahhoz képest,hogy ilyen rövid lett:)

Üdv. Szandee

A hotelba érvén több száz ember ostromolt meg minket ezernyi kérdéssel, amire még mi sem tudtuk a választ. A várost se időm,se kedvem nem volt megnézni. Őszintén szólva ez érdekel engem most a legkevésbé. Majd ha Zayn meggyógyul, akkor majd együtt, kettesben körbejárjuk a nevezetességeket! Akármi lesz, én vele megyek.

Ismételten sikerült átvergődnünk az embertömegen, majd besétáltunk a hotelba. Én a srácok után mentem, lehajtott fejjel és kisírt szemmel. A fiúkon egytől egyik baseball sapka volt és ők is ugyanúgy tettek,mint én. Jelenleg csak egyet akartam, amellett,hogy Zayn meggyógyuljon,feljutni az emeletre. A dolog elég nehézkesen ment, mert a magyar személyzet közös képet szeretett volna a fiúkkal, és akármilyen nehezükre is esett, mosolyogni, mégis kicsikartak magukból egy-egy erőltetett mosolyt, de csak a kép kedvéért. Végül aztán hosszas  fotózkodás után végre elfoglalhattuk a lakosztályunkat. Mi  öten egy szobában voltunk, csupán a stábtagok voltak külön lakosztályban Zayn szüleivel egyetemben.

Amint beléptünk a tágas szobákba, mindenhol igazgyöngy-féle és krémes színek fogadtak. A függönyök és a festmények a maguk módján tükrözték az ország jellegzetességeit, de,hogy őszinte legyek ez érdekelt most engem a legkevésbé.

Mindenki helyet foglalt valahol, gondolok itt a pultra, a kanapéra és a hatalmas fehér szőnyegre a szoba közepén. Mindenki megtalálta magának a legjobb helyet a búslakodásra. Liam a sérült kezével a kanapén foglalt helyet Niallel egyetemben. Mindenki úgy festett, mintha most látták volna életük legijesztőbb horrorfilmjét, habár ebben van némi igazság. Ez a helyzet horrorfilmbe illő.

Végigvizslattam a szőnyegen keverő Harryt, akinek az arcáról tömény aggódást és idegességet lehetett leolvasni. Ő nézett ki a legrosszabbul a srácok közül. Fal fehér volt és ha jól láttam még remegett is. Muszáj volt odamennem hozzá és egy kicsit megvigasztalni. Na pont én beszélek…

- Jól vagy? Látom nincs minden rendben. –leültem a szőnyegre Hazza mellé. Érdekes módon síri csend uralkodott és rideg volt a levegő. Csak itt-ott hallottam Louis sustorgását, nem értettem miért nem beszél normál hangnemben,miét suttog?

- Hát, lehetnék jobban is. A barátom kórházban fekszik élet-halál között. Milyen is lehetne ilyenkor az ember? –végül is jogos. Pont én kérdezgetek, mikor én sokkal rosszabbul vagyok,mint Harry, csak próbálom az erős nőt mutatni. Muszáj valakinek lenni, aki tartja a srácokban a lelket és ez az alak én lennék.

Harry kérdésére egy öleléssel válaszoltam. Éreztem,hogy ez most nagyon kellett neki, ahogy nekem is. Az ölelésünk láttán a többiek is felkeltek a helyükről, majd mindenki odajött hozzám egy ölelésért, persze szó nélkül. Semmilyen tőmondat, semmilyen hang nem hagyta el a szájukat, csak sorakoztak előttem,mintha fagyira várnának…bárcsak úgy lenne.

- Átmegyünk a többiekhez? –Niall végre kinyitotta a száját és megtörte a kínos csendet.

- Jó lenne. –mondtam sóhajtozva, majd felálltam a helyemről és elindultam az ajtó felé, a többiek pedig jöttek utánam.

Zayn szülei és a stáb szállása közvetlenül mellettünk volt, így nem kellett sokat gyalogolni. Udvariasan bekopogtunk, majd Patricia nyitott ajtót. Szegénykém még mindig könnyes szemmel figyelt rám, majd beinvitált minket a többiekhez. Hát, itt sem volt jobb a helyzet. Mindenütt emberek, minden szék kinézetű tárgyon ült egy egyén. Odaléptem Zayn édesapjához, aki éppen Paullal beszélgetett.

- Minden rendben? –láttam rajta,hogy semmi sincs rendben.

Lágyan megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Aztán egyszer csak megjelent egy könnycsepp az arcán,  majd kinyögött egy halk Elnézést és bement a másik szobába. Gondolkodtam,hogy utána menjek-e, de aztán Paul rám szólt,hogy nem jó ötlet. Yaser most szeretne egyedül lenni. Aztán annyiban hagytam a dolgot és leültem oda,ahol még volt szabad hely, jelenleg a kanapéra. Liam odaült mellém, majd beszélgetést kezdeményezett velem.

- Felhívtam Daniellet. Sajnos most nem tud idejönni, de jobbulást kíván Zaynnek.

- Gondolom a frászt hoztad rá.

- Sajnos igen, még nem tudott a dologról, mert éppen táncpróbán voltak.

- Értem. Te azért jól vagy?

- Mondjuk rá. Testileg igen, leszámítva ezt a „betondarabot” a kezemen. De lelkileg…

- Megértem.

- És te jól vagy? –na végre valaki engem is észrevett.

- Külsőleg semmi bajom, de belül ne tudd,hogy mit érzek…

- Megértem.

Ezt a rövid beszélgetést be is fejeztük, mivel láttam,hogy a srácok indulnak vissza a mi lakosztályunkba s én is mentem velük. Mindenki alváshoz készülődött, pontosabban mindenki elaludt a kanapén. Egymás hegyén-hátán aludtak a srácok, nem törődve azzal,hogy reggelre mindenkinek fájni fog a nyaka.  Nem értettem,hogy miért alszanak egy kanapén, mert még egy kanapé üres volt a szobában. Nem bírtam nézni,hogy agyonnyomják egymást, ezért Liamet és Niallt felkeltettem,hogy menjenek át a másik kanapéra szunyókálni. Megfogadták a tanácsomat, majd mind a ketten átköltöztek a másik menedékbe, de nem foglalták el az egészet, Niall hagyott nekem helyet maga mellett, nekem. Megköszöntem a figyelmességét, de nem fogadtam, mivel az álmosság enyhe jelét sem lehetett észlelni rajtam. Kimentem az erkélyre és beleültem az egyik fonott székbe és elkezdtem a tájat bámulni. Ez a város egyszerűen meseszép. Apró fények világították be az egész területet és voltak olyan villanások amit mozogtak is,gondolok itt az autókra. A dombokat is tisztán lehetett látni,egyszerűen mesés volt.

Egy jó 10 percet a gyönyörű esti tájon elmélkedtem, majd utána visszazökkentem a búslakodásba.  A szokásos kusza gondolatok járták át a fejemet és nem tudtam másra gondolni, csak Rá. Tudom,hogy meg fog gyógyulni, küzdeni fog és nem hagy magamra engem, se a barátait. Én bízok benne, tudom,hogy megcsinálja.

Egy jó órát mozogtak az agyamban a kerekek, majd utána egyszer csak nem bírtam magammal, felálltam a fonott székből, majd megindultam a szobán át az ajtóhoz. Lábujjhegyen osontam át a szobán, nem szerettem volna felkelteni a srácokat, elég nagy csoda az,hogy ilyen állapotban el tudtak aludni. Óvatosan,lassan kinyitottam az ajtót, majd megindultam lefelé. Már éjjel lehetett, de szerencsére az embertömeg már felszívódott, csak a személyzettel találkoztam lefelé. Szó nélkül távoztam a szállodából és próbáltam taxit fogni. Sikerült is, csak az volt a baj,hogy a taxis nem beszélt angolul,csak magyarul,de annyit megértett,hogy hospital. Szerencsémre a környéken csak egy kórház volt, így oda vitt, ahol Zayn volt. Kifizettem, de csak font volt nálam, de még azt is elfogadta. Sajnos nem néztem utána,hogy milyen pénznem van Magyarországon.

Besétáltam a kórházba, ahol majdnem a fél napomat töltöttem, majd megkerestem a kórtermet, ahol Zayn éppen volt. Orvos sehol, tiszta a levegő. James Bond-ot játszva feltűnés nélkül el tudtam jutni a folyosóig, majd hirtelen megjelent két nővér és egy orvos. Gyorsan a kávégép másik oldalára bújtam, és megvártam,amíg el nem hagyják a folyosót. Szerencsére elég gyorsan elhúzták a csíkot,úgyhogy most tiszta a levegő. Óvatosan benyitottam abba az ominózus kórterembe, nem törődve azzal,hogy akár több ügyeletes orvos is lehet bent. Egyszerre jött rám a szívbaj és az öröm,hogy végre láthatom a szerelmemet. Szerencsére nem volt bent senki. Lassan közeledtem Zayn ágya felé,majd leültem az ágy melletti székre. Rémisztően festett, fal fehér volt teli sebekkel. Ezernyi gépre volt rákötve,ami még rémisztőbb volt. Nem tudtam,hogy most jót teszek-e azzal,hogy ide jöttem. Lehet,hogy nem kellett volna, mert talán még nagyobb veszélybe sodrom őt. Sajnos az nem jutott eszembe,hogy talán sterilizált ruhában kéne bejönnöm, így most a legtöbb amit tehette, az a kézmosás volt. A  szoba sarkában éppen volt egy kis mosdó, ott elvégeztem az előbb megnevezett életmentő kézmosást. Többet nem tehettem.

Visszaültem mellé a székre és egy jó pár percig csak bámultam őt. Patricia telefonon beszélt az orvossal és ő mondta neki,hogy kómában van. Ha nem tér eszméletéhez, akkor le kell kapcsolni a lélegeztető gépről. Ez a mondat cikázott a fejemben, majd összeszorult a szívem. Megpróbáltam sem sírni, most az egyszer össze is jött.

Nagy erőt vettem magamon, majd lassan megfogtam a kezét. Éreztem,hogy hidegebb volt az átlagosnál és ez nagyon nem tetszett. A kezét az én két tenyerem közé helyeztem és elkezdtem beszélni hozzá.

- Zayn! Szerelmem! Én vagyok az. –reméltem,hogy valami jelet küldd, se meg sem mozdult a hangom hallatán, de én nem adtam fel. Tovább beszéltem hozzá, ami mellesleg megnyugtatott.

- Figyelj, nagyon aggódunk érted. Itt ne merj hagyni minket, mert utánad megyek és jól meghúzom a füled! Nem viccelek! Mindenki itt van a városban. A srácok és a szüleid is. Megismerkedtem velük és nagyon rokonszenvesnek találtam őket. Majd ha felépülsz, bemutatsz nekik igaziból. A srácokért meg ne aggódj, rendben vannak. Csak pár karcolást szereztek, de semmi komolya. Paul és a többiek is jól vannak, ár alig várják,hogy láthassanak. Az orvosok nem engedtek be hozzád, de én beszöktem. A srácok most a szállodában vannak, nagy nehezen sikerült elaludniuk.  –most megállt bennem az ütő. Pár másodpercre csendben maradtam és csak figyeltem őt. Figyeltem,hátha ad valami életjelet magáról, de semmi. Ismét nagy levegőt vettem, de már a hangom is megremegett. A sírás ismét fojtogatott, de próbáltam visszafogni magam. Újra „beszélgetést” kezdeményeztem vele, de most már csukladozó, remegő hangon.

- Zayn, tudom,hogy megcsinálod! Ismerlek! Képes vagy rá! Kérlek, ne hagyj itt minket, téged mindenki visszavár. Akármi is történt én hiszek neked. A lelkem mélyén mindig is hittem. Te jó ember vagy, nem kéne itt hagynod minket. Mi lenne velem nélküled? Kérlek küzdj! Tudom,hogy képes vagy rá és tudom,hogy meg fogod csinálni. Én nem úgy ismerlek,mint aki olyan könnyen feladná.  Nem te mondtad egyszer,hogy akármilyen nehéz is az élet,sosem adjuk fel? Kérlek, ezt tartsd be, én bízom benned! A fél világ aggódik érted, kérlek ne okozz nekik csalódást. Ja és Fernando üzent neked. Azt üzeni,hogy ha felgyógyulsz, kihív majd egy focimeccsre! Tudom,hogy úgyis legyőzöd. Biztos vagyok benne. Kérlek Zayn, ha hallasz,szorítsd meg a kezem. –nem érkezett válasz. Ugyanúgy volt, ahogy előbb. Mozdulatlan.

- Én érzem,hogy hallasz, érzem,hogy itt vagy velem. Én szeretlek én nem akarlak elveszíteni! Kérlek küzdj! Már vár a focimeccs! –ezzel befejeztem a mondókámat,majd felálltam a székről. A sírás még jobban fojtogatott,mint eddig. Elsétáltam az ajtóig, majd ott visszafordultam,hogy még egy pillantást vethessek rá. Ő most,csak alszik és arra vár,hogy felébresszék!

Kisétáltam a kórteremből, még éppen jókor, mert pont akkor érkezett meg az ügyeletes orvos, de szerencsére sikerült elbújnom, majd gyorsan kirohantam az épületből. Megkerestem a legközelebbi padot, majd le vetettem magam és elkezdtem bőgni. Nem, ez már nem sírás volt, annál sokkal több. Érzések végtelensége kavargott bennem és úgy éreztem magam,mintha felesleges lennék és haszontalan. A gyomrom és a torkom összeszorult, a szívem meg minél gyorsabban vert. Nem nagyon érdekelt,hogy a füvező fiatalok a másik padon nagy szemekkel bámulnak rám, csak bőgtem ott magamnak.

Egy jó fél óra padon ücsörgés után fogtam egy taxit és visszamentem a szállodába. Pechemre ő sem tudott angolul.

A szállodába visszaérvén nem volt sok változás. Az emberek jöttek-mentek és meg felmentem a táborhelyünkre. Lassan kinyitottam az ajtót és a srácok még mindig ugyanabban a testhelyzetben aludtak,mint amikor eljöttem. Ezek szerint ez a nap totál kifárasztotta őket, mondjuk ezt nem is csodálom. Én is hulla vagyok, de az alvás szó jelenleg nem található meg a szótáramban. A konyha felé vettem az irányt, ugyanis ma még nem ettem semmit és nem szerettem volna,hogy a fiúk a hangos gyomorkorgásomra ébrednek. De csak ezért, különben egy falat sem ment volna le a torkomon, csakis a fiúk miatt ettem meg 2 pizzaszeletet. Ennyi volt a mára.

Végül is aztán átgondoltam a dolgot és odaültem Niall mellé, mivel még mindig fent tartotta nekem a helyet. Megpróbálok aludni egy keveset, habár már hajnal van, talán pár perc alvás segít majd.

Megpróbáltam mindent kizárni az agyamból és csak a pozitív dolgokra gondolni.

Egy jó fél óra múlva sikerült elaludnom elég mélyen ahhoz,hogy álmodjak valamit. Természetesen Zaynről álmodtam. Ott állt a tengerparton mezítláb, hófehér öltönyben és a fiúkkal együtt énekli a Marry you –t. Szinte De ja vu érzésem volt. Aztán egyszer csak Zayn fehér öltönyéből elkezd ömleni a vér és Zayn hirtelen térdre esik és eldől,  a srácok pedig úgy dőlnek el ,mintha nem is emberek,inkább bábok lennének.  Én meg ott állok menyasszonyi ruhában és sikoltozva segítségért…de senki, egy lélek sem segített nekem…

Végül a saját sikolyomra ébredtem fel. Reggel 6 óra volt. A srácok már javában fent voltak és rémült, értetlen tekintettel meredtek rám. Nyomban mind a négyen odarohantak hozzám a kanapéhoz.

- Rosszat álmodtál? –kérdezte Niall, akinek az arca olyan volt, mint valami horrorfilm-beli menekülő személyé.

- Zaynről? –Harry alaposan beletrafált a dologba.

- Igen. –végül is egy halk igent kinyögtem, majd próbáltam lecsitítani magam, ugyanis hiper gyorsan szedtem a levegőt.

- Nyugodj le, még bajod esik. –Louis is csatlakozott az önmagam csitítgatásához.

- Tudtál valamennyit aludni? –Liam mélyen a szemembe nézett és félre húzta a száját.

- Szóval nem. –saját magának megadta a választ.

Egyszerre hangos kopogásra, vagy inkább dörömbölésre lettünk figyelmesek az ajtó felől. Louis odabicegett kinyitni az előbb megnevezett tárgyat, majd Patricia alakja rajzolódott ki előttünk, akinek telefon volt e kezében.

- Srácok, most hívott az orvos! – nem tudtuk eldönteni,hogy ez jót-e jelent vagy rosszat. Patriciának az arcán teljes pókerarc volt, nem lehetett leolvasni róla semmit.

- Mit mondott? –én voltam az első, aki feltette a kérdést, de láttam a többieken,hogy ugyanezt akarták kérdezni, ugyanis ezt a mondatot formálta mindnyájuk ajka.

- Zayn felébredt a kómából! –amint Patricia ezt elmondta, se köpni, se nyelni nem tudtam. A lábam a padlóba gyökerezett és még pislogni sem mertem. Úgy éreztem magam,mintha a lélegzetem és a szívverésem egyszerre állt volna le. A srácok arcán hatalmas mosoly kerekedett, majd pár másodperc agyhalál után nekem is hasonló érzéseim voltak. Az első reakcióm az volt,hogy odarohantam Patriciához és szorosan magamhoz öleltem