Part 46

 Tudom,hogy ezt a rész NAGYON megkésve hoztam, de megvolt rá az okom. Ez a rész is,  véleményem szerint nagyon, de nagyon szomorúra sikeredett, de hát ez van. Majd lesz jobb is :) Remélem azért tetszik. Ígérem,hogy a következő részt NEM fogom ilyen későn hozni!! Most tényleg nyomós okom volt rá...

Ui.: Ha már elolvastátok, kérlek dobjatok meg pár komival, akár rossz akár jó, vagy nyugodtan vágjátok a fejemhez,hogy milyen későn hoztam a részt! :)

Üdv. : Szandee

Fernando megérkezett, de mivel ő nem tud vezetni, így taxival jött a házunk elé. Én a nappali ablakából figyeltem az eseményeket, majd eszeveszettül elkezdtem rohanni az ajtó felé. Udvariasan kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd egy laza, ámde gyors mozdulattal belevetettem magam a taxiba.

- Jól vagy? –kérdezte Fernando ideges és egyben rémült arckifejezéssel.

Könnyen szemekkel rá néztem és pislantottam egy hatalmasat. Most viccel? Már hogy lennék jól? A szerelmem kórházban van egy távoli országban. Ilyenkor nem lehet jónak lenni.

- Értem. Látom rajtad. Bocs, hülye kérdés volt. –még jó,hogy észrevette. Ennél hülyébb kérdést nem tehetett volna fel, de most mindegy is, nem húzom fel magam még jobban. Tudom,hogy Fernando csak jót akart.

- Egyáltalán tudod,hogy merre van Magyarország?

- U utána néztem a neten . Elsőre nem ugrott be, nem láttam az idegességtől.

- Rendben van.

Ezzel befejeztem  a mondanivalómat. A reptérre vezető út többi részében csak csendben ültem és bámultam az esőcseppeket az ablakon. Figyeltem, ahogy az egyik nekiütközik a másiknak és együtt folynak le, együtt semmisülnek meg a nagy szélben.  A gyors sebesség egy egész rendszert alakított ki az üvegablakon, nagyon csodás volt.

Már ezerszer utaztam esőben, de még soha nem elmélkedtem azon el,hogy milyen csodákat rejt egy szimpla üvegablak teli esőcseppekkel. Ez az alkalom más volt. Míg a szemem a legördülő cseppecskéket figyelte, az agyam addig teljesen máshol járt. Valamit Fernando is beszélt hozzám az út közepén, de ebből én csak halk motyogást észleltem. Felrobbanthattak volna mellettem egy atombombát, most még azt sem venném észre. A fejem erősen fájt és a gyomrom összeszorult.  A rémület enyhe jelét sem lehetett észlelni rajtam, inkább az idegesség és a saját magam hibáztatásán járt az agyam. Szerintem ez az egész miattam van. Ha nem veszünk össze, akkor nem megy el, és akkor nincs a baleset. Nem tudom mi lesz, ha valami történik vele, én azt nem élem túl. Akármit is csinált, én hiszek neki. Nem akarom őt elveszíteni! Nem, SOHA!

A taxink lassan begördült a reptérre és azonnal kiszálltunk belőle, majd míg Fernando kifizette a fuvart, addig én a beszaladtam jegyet venni.

- Jó napot! Sürgősen jegyet szeretnék venni! Magyarországra!

- Jó napot Hölgyem, ha nem rendelt elő jegyet, sajnos nem tudok segíteni.

- Kérem! Nekem sürgősen Magyarországba kell mennem. A barátom megsérült és most kórházban van.

- Nagyon sajnálom a barátját és jobbulást neki, de sajnos nem tudok segíteni.

- A rohadt életbe!

Eközben Fernando is odajött hozzám a pulthoz.

- Mi a baj? Nincs jegy? Van, csak nem rendeltem meg előre. Last Minute-t meg nem adnak.

Láttam Fernandón,hogy elgondolkozott valamin. Szó nélkül elviharzott mellőlem, majd felállt az egyik padra és teli torokból elkiáltotta magát:

- Emberek! Van valakinek 2 Magyarországra szóló jegy? 1 is elég! Megfizetnénk! Ugyanis a nővérem barátja, balesetet szenvedett Magyarországon és most oda kellene jutnunk! Kérem emberek! 

Viszonylag csend volt a hatalmas váróteremben, majd egy kis idő után egy középkorú hölgy felemelte a kezét.

- Nekem lenne. Majd a következő géppel hazarepülök, nektek nagyobb szükségetek van rá.

Gyorsan odarohantam a hölgyhöz és már ki is fizettem neki a repülőjegy árát.

- Nagyon szépen köszönöm hölgyem. Ezt kevés ember tette volna meg.

- Azt meghiszem aranyom. Na siess a barátodhoz.

- Még egyszer köszönöm.

Az őszes-szőkés hajú hölgy elköszönt, majd eltűnt az ember-oázisban.

- Ezzel megvolnánk. Sajnálom, de csak 1 jegyem van.

- Nem baj. Elég leszel te is oda. Mondd meg Zaynnek,hogy ha kijön a kórházból, kihívom őt egy focimeccsre. De feltétlenül mondd meg neki.

- Jó, megmondom. –próbáltam nem elsírni magam, de nem sikerült. Bömbölve visszafutottam Fernandóhoz, majd a nyakába ugrottam.

- Ne félj, minden rendben lesz. Tudod milyen akaratereje van. Meg fogja csinálni. Hidd el.

Szó nélkül elengedtem Fernandót, majd sarkon fordultam, persze még a bejáratnál visszanéztem rá. Az egyik kezével a béke jelét mutatta, a másikkal pedig Zayn karján lévő szerencsét hozó tetoválást idézte, az ún. összefont ujjakat.

Meg tettem a szokásos repülés előtti előírásokat, majd végül felszállhattunk a gépre.  Helyet foglaltam egy idős amerikai házaspár mellett, akikkel váltottam pár szót, majd egy jó fél óra után mind a ketten húzták a lóbőrt. Én alvásra nem is gondoltam, sőt nem is tudtam volna aludni. Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem. Nagy részben én vagyok az oka. Ha nem vesztünk volna össze…ha nem mentem volna el…ő sem ment volna el.

Az egész utat éberen töltöttem és nagy szürkeséget figyeltem odakint. Az időjárás sem kedvezett mára, fél Európát sötét esőfelhők borítják. Jelenleg sok országban tombol a vihar vagy rosszabb esetben árvíz vagy tornádó van. Én szeretném ezeket elkerülni.

A gép jó pár óra múlva leszállt a Liszt Ferenc Repülőtéren. Kicsit nehéz volt kiolvasnom a nevet, de végül megment.

Sikeresen a váróterembe érkeztem. Leültem egy padra és a telefonommal kezdtem el babrálni, ugyanis elfelejtettem szólni a srácoknak,hogy jövök. Én egy idióta vagyok, ide röpülök egy teljesen idegen országba, miközben azt sem tudom,hogy melyik kórházban vannak. Muszáj lesz felhívnom valakit. Elsőnek Harry neve ütötte meg a szememet a képernyőn. Most ő lesz az én emberem.

Szokás szerint azonnal felvette.

- Szia Harry, itt vagyok Magyarországon a reptéren. Hol vagytok, melyik kórházban?

- Eljöttél? –most ezt úgy mondta, mintha valami nagy dolog lenne. Alap dolog,hogy a barátaim és a szerelmem után megyek.

- Igen. Nem bírtam ki. Hol vagytok most?

- Figyelj, Paul elmegy érted a reptérre és idehoz hozzánk. Én most nem tudok vezetni.

- Mi történt?

- Katy, hosszú. –hallatszott a hangján a meggyötörtség és a bánatos hangnem.

- Felfogtam. Akkor várom Pault, de mondjátok meg neki,hogy siessen.

- Rendben van. szólunk neki. Szia.

- Várj, még ne tedd le. Hogy vagytok? Zayn hogy vagy?

- Mi megvagyunk, de Zayn…

- Mi van vele?

- Nem tudunk semmit. Ugyanannyit tudunk,mint te.

- Az én hibám. –ijedtemben ismét elkezdtem sírni.

- Már hogy lenne a te hibád? Ne mondj badarságokat!

- Harry kérlek! Mindegy, szólj Paulnak,hogy gyors legyen. Várom. Na szia.

Meg sem vártam míg válaszol, máris letettem a telefont. Gyorsan a főbejárathoz siettem és ott vártam Pault.

Szerencsére betartotta a szavát,mivel bő 10 perc alatt ideért. Gyorsan beszálltam a kocsiba Paul mellé aki egy büdös szót nem szólt. Annyit volt az össze,hogy : Szia, gyere gyorsan. Ennyi volt az összes mondanivalója felém. Hiába kérdeztem,hogy mi van a fiúkkal, nem mondott semmit, csak azt ,hogy majd ők elmondják. Na ez is jó, most okosabb lettem.

Nemsokára az egyik itteni kórházhoz értünk, majd Paul után iramodtam, ugyanis csak ő tudta az utat. Egy hatalmas előcsarnokba vezetett teli emberekkel. Mindenki engem és Pault bámulta. Nem tudom miért, talán nem volt jobb dolguk. Mindenesetre tovább mentünk, egészen a legfelső emeletig. Ott volt egy hosszú és széles folyosó telis tele padokkal és székekkel. A folyosó végén a kávés gép mellett, ott ültek a srácok és néhány tag a buszon utazók közül.

Elsőként Louis lépett oda hozzám. Amint megláttam a többieket is, elkapott a sírógörcs és szó nélkül Louis nyakába borultam. Nem tudtam megszólalni, csak sírtam és a fejemben kusza gondolatok cikáztak.

- Már jó pár órája itt vagyunk. Várjuk,hogy mikor mehetünk be hozzá. –átnéztem Louis válla fölött a gipszes kezű Liamre.

- Az orvosok még nem mondtak semmit. Csak várunk. –magyarázta a dolgot Niall, akinek a bal keze tele volt sebekkel. Végül elengedtem Louist, had üljön le a srácok és a stábtagok, illetve Paul mellé.

- Mi történt pontosan? –megpróbáltam minden erőmet összeszedni, de csak ezt a mondatot tudtam összekapargatni.

- Sötét volt és egy hatalmas reccsenést hallottunk. –mesélte Harry

- Én már csak a sziréna hangjára emlékszem, ugyanis elvesztettem az eszméletem. –magyarázta Louis, akinek mindkét bokája be volt kötözve.

- Végül is mi sem tudjuk,hogy mi történt, csak azt,hogy ez részeg velünk szembe jött és már nem tudtuk kikerülni. –magyarázta tovább Harry. Harry nézett ki a legrosszabbul. Látszólag semmi fizikai sérülést nem szerzett, csak az arca kicsit le volt horzsolva, de semmi komolyabb baj. Harryt leginkább lelkileg érintette meg a dolog. Nem azt mondom,hogy a többieket nem, de Harryt főként.

Végül egy jó 10 percet síri csendben ültünk, majd Paul mély hangja szakította meg a saját gondolataiba belefeledkezett brigádot.

- Srácok, jobb lenne ha visszamennétek a szállodába.

- Nem, amíg Zaynről nem tudunk semmit. –mondta Niall.

- Az orvosok azt mondták,hogy hazamehettek, még ők sem tudnak semmit. –Paul minden egyes szava külön-külön szíven ütött engem. Eluralkodott rajtam egy ismeretlen érzés,amit még eddig nem észleltem. Egyszerre féltem és dühöngtem. Ennyire még sosem voltam padlón. Akármilyen feladatot sodort felém az élet, még mindet megoldottam…eddig.

- Mi maradunk. Ugye srácok? –mondta Liam akinek sanyarú arcáról mély fájdalom és szomorúság tükröződött.

- Maradunk. Nem hagyjuk magára Zaynt. Ha felébred, szüksége lesz ránk. –Harry felszólalt.

Egyszer csak 2 idegen tért be a sarkon és egyenesen felénk jöttek. Közelebbről megnéztem a közeledő idegeneket, majd kirajzolódott Zayn szüleinek alakja. Patricia könnyes szemmel a fiúkhoz lépett, míg Yaser Paultól kért segítséget.

Mind a két csapat beszélgetett, én meg csak ültem,mint aki jól végezte dolgát. Engem észre sem vettek. Csak később lépett oda hozzám Zayn mamája köszönni.

- Te vagy Katy ugye? Zayn már sokat mesélt rólad. Nagyon sajnálom,hogy ilyenkor kell találkoznunk.

- Örvendek. –csak ennyi jött ki a torkomon. Amint megláttam Patriciát erősen zokogni, rám is rám jött a bömbölhetnék. Akár ismert engem, akár nem, Patricia sírva a nyakamba borult és magához ölelt. A srácok, akik most ülő helyzetben voltak, nagy szemekkel kísérték az eseményeket, majd egy kis idő után Zayn édesapja is odalépett hozzám.

- Szia Katy! Már sok jót hallottunk rólad. Nagyon jó barátnője lehetsz a fiamnak.

- Volt barátnője. –mondtam elszontyolodva.

- Miért, mi történt?

- Ezt majd inkább később. Hosszú lenne elmesélni.

- Rendben van, nem faggatlak. –itt egy kis hatásszünet volt, gondolom azon gondolkozott,hogy mit mondjon nekem.

- Beszéltem Paullal, még ő sem tud semmit. Legalábbis annyit mondott,hogy senkinek sem esett komolyabb baja, kivéve a fiamat… -Mr. Malik, vagy Yaser szavai hallatán teljesen ledermedten. Se kép, se hang.

A beszélgetés után mindenki helyet foglalt a padokon, csupán Patricia járkált fel-alá. Mindenki a csodára várt, a csodára amit talán sosem jön el.

Az atmoszférát ketté lehetne hasítani egy késsel, annyira feszült volt hangulat. Senki sem mert megszólalni, csak ültünk, mint a jó gyerek az iskolában. Felfedeztem magamon egy új rejtett tehetséget, percekig tudok bámulni a semmibe pislogás nélkül és percekig tudok gondolni a semmire. Szimpla üresség és fájdalom játszódik le most a fejemben és ha nem tévedek, mindenki fejében. A stábtagok már elmentek Paullal egyetemben de csak azért,hogy távol tartsák az újságírókat a kórház e részéről. Rengetek hívást kapott mindegyik srác és Patricia illetve Yaser telefonja percenként csörgött. A végére már mind a ketten kikapcsolták az ördögi vészjelző készüléket és ők is helyet foglaltak a jéghideg fa padokon.

Körülbelül 4 óra telhetett el így, semmittevéssel és várakozással. Már beesteledett, de az égen egy csillagot sem véltem felfedezni, mindent sötét felhők borítottak. A hangulat a béka segge alatt, és az idegeimből már kosarat tehetett fonni. Röviden így tudnám jellemezni a mostani helyzetet.

Még egy jó óra elmélkedés után kinyílt az a bizonyos ajtó, amivel kerek 5 órát szemeztem és kijött onnan egy fehér köpenyes orvos, pont mint a filmekben. Hirtelen mindenki felpattant a helyéről és az orvos felé indult, köztük én is.

- Doktor úr,mi van a fiammal? –Patricia feltette a lehető legegyszerűbb kérdést a világon. Mindenki kíváncsian kémlelte az orvost, akinek a póker arcáról semmit, még egyszer kihangsúlyozom, semmit sem lehetett leolvasni.

- Jelenleg nem látogathatják meg, mert az még jobban rontanának a helyzete. –Mi? ég jobban rontani a helyzeten? Ez meg mit jelentsen?

- Doktor úr, kérem hagyjuk a mellébeszélést! –láttam,hogy Patricia az idegösszeroppanás szélén van, ezért odaléptem hozzá és mindkét kezemet a vállaira helyeztem.

- Zayn sajnos nincs jól. Sok belső szerve megsérült, köztük a tüdeje. Jelenleg még mi és a legjobb specialistáink sem tudnak semmi biztatót mondani. –ennyi elég volt Patriciának, hisztérikus sírásba kezdett velem együtt.

- Doktor úr, én be szeretnék menni hozzá. –mondtam kisírt szemekkel rekedtes hangon.

- Sajnálom, de ez jelenleg lehetetlen. Ha bejönnének, akkor veszélyeztetnék az egészségét.

Rendben, feladom! Én nem fogok egy orvossal vitatkozni, majd úgyis bemegyek, ha akarja ha nem. Még szerencse,hogy ez az orvos tud angolul.

- Jobban tennék, ha hazamennének pihenni. Itt most úgysem tehetnek mást.

A srácokra néztem, akik egyszerre, aprókat bólogattak. Az orvos felszívódott, csak mi maradtunk a folyosón.

- Van hol aludnod? –Liam a törött kezével odalépett hozzám és udvariasan megkérdeztem,hogy lesz-e ma éjszakára tető a fejem felett.

- Nincs. Annyira siettem,hogy még szobát foglalni is elfelejtettem.

- Akkor gyere velünk. Mi egy szobában lakunk, de biztos lesz valahol hely.

- Így van. Gyere nyugodtan.  Vétek lenne téged ilyen állapotban egyedül hagyni. –magyarázta Louis.

- Yas és Trisha is jönnek velünk. –mondta Harry.

- Srácok jobb lesz ha elindulunk. –mondta Niall.

- Szerintem is. Hulla vagyok, habár aludni nem fogok tudni, az tuti. –Liam.

- Szerintem senki se fog ma aludni. –Louis

- Én biztos nem! –mondtam elszontyolodottan, szipogva, karikás szemekkel.

Minden elindultunk a kijárat felé, majd átverekedtük magunkat a kórház előtt összegyűlt hatalmas embertömegen, majd mindnyájan beültünk egy mikrobuszba, ami egyenesen a szállodába vitt minket.

Kívülről nem volt rajtam semmi furcsa, csupán úgy néztem ki, mint aki 2 hete nem aludt, de nem csak én, mindenki. Az Olimpiai körök mindenki szeme alatt ott voltak. A hideg rázott és belül, mintha ezer apró tűt szurkáltak volna belém, olyan érzés volt. Legszívesebben a torkom szakadtából ordítottam volna a nagyvilágba.

Az egész úton csak egyetlen mondat járt a fejemben :       Miért?