Part 47

Sziasztok:) Hát itt az új rész. Kicsit rövidebbre sikeredett a kelleténél, amit nagyon sajnálok, de most csak ennyit bírtam. Nem untatlak titeket a felesleges rizsával, inkább olvassátok el és kérlek, ha már elolvastátok, komizzatok is:) Nagyon szeretem olvasni a kommentárjaitokat és mindig nagy örömmel tölt el.Remélem tetszeni fog, elég sokat dolgoztam vele ahhoz képest,hogy ilyen rövid lett:)

Üdv. Szandee

A hotelba érvén több száz ember ostromolt meg minket ezernyi kérdéssel, amire még mi sem tudtuk a választ. A várost se időm,se kedvem nem volt megnézni. Őszintén szólva ez érdekel engem most a legkevésbé. Majd ha Zayn meggyógyul, akkor majd együtt, kettesben körbejárjuk a nevezetességeket! Akármi lesz, én vele megyek.

Ismételten sikerült átvergődnünk az embertömegen, majd besétáltunk a hotelba. Én a srácok után mentem, lehajtott fejjel és kisírt szemmel. A fiúkon egytől egyik baseball sapka volt és ők is ugyanúgy tettek,mint én. Jelenleg csak egyet akartam, amellett,hogy Zayn meggyógyuljon,feljutni az emeletre. A dolog elég nehézkesen ment, mert a magyar személyzet közös képet szeretett volna a fiúkkal, és akármilyen nehezükre is esett, mosolyogni, mégis kicsikartak magukból egy-egy erőltetett mosolyt, de csak a kép kedvéért. Végül aztán hosszas  fotózkodás után végre elfoglalhattuk a lakosztályunkat. Mi  öten egy szobában voltunk, csupán a stábtagok voltak külön lakosztályban Zayn szüleivel egyetemben.

Amint beléptünk a tágas szobákba, mindenhol igazgyöngy-féle és krémes színek fogadtak. A függönyök és a festmények a maguk módján tükrözték az ország jellegzetességeit, de,hogy őszinte legyek ez érdekelt most engem a legkevésbé.

Mindenki helyet foglalt valahol, gondolok itt a pultra, a kanapéra és a hatalmas fehér szőnyegre a szoba közepén. Mindenki megtalálta magának a legjobb helyet a búslakodásra. Liam a sérült kezével a kanapén foglalt helyet Niallel egyetemben. Mindenki úgy festett, mintha most látták volna életük legijesztőbb horrorfilmjét, habár ebben van némi igazság. Ez a helyzet horrorfilmbe illő.

Végigvizslattam a szőnyegen keverő Harryt, akinek az arcáról tömény aggódást és idegességet lehetett leolvasni. Ő nézett ki a legrosszabbul a srácok közül. Fal fehér volt és ha jól láttam még remegett is. Muszáj volt odamennem hozzá és egy kicsit megvigasztalni. Na pont én beszélek…

- Jól vagy? Látom nincs minden rendben. –leültem a szőnyegre Hazza mellé. Érdekes módon síri csend uralkodott és rideg volt a levegő. Csak itt-ott hallottam Louis sustorgását, nem értettem miért nem beszél normál hangnemben,miét suttog?

- Hát, lehetnék jobban is. A barátom kórházban fekszik élet-halál között. Milyen is lehetne ilyenkor az ember? –végül is jogos. Pont én kérdezgetek, mikor én sokkal rosszabbul vagyok,mint Harry, csak próbálom az erős nőt mutatni. Muszáj valakinek lenni, aki tartja a srácokban a lelket és ez az alak én lennék.

Harry kérdésére egy öleléssel válaszoltam. Éreztem,hogy ez most nagyon kellett neki, ahogy nekem is. Az ölelésünk láttán a többiek is felkeltek a helyükről, majd mindenki odajött hozzám egy ölelésért, persze szó nélkül. Semmilyen tőmondat, semmilyen hang nem hagyta el a szájukat, csak sorakoztak előttem,mintha fagyira várnának…bárcsak úgy lenne.

- Átmegyünk a többiekhez? –Niall végre kinyitotta a száját és megtörte a kínos csendet.

- Jó lenne. –mondtam sóhajtozva, majd felálltam a helyemről és elindultam az ajtó felé, a többiek pedig jöttek utánam.

Zayn szülei és a stáb szállása közvetlenül mellettünk volt, így nem kellett sokat gyalogolni. Udvariasan bekopogtunk, majd Patricia nyitott ajtót. Szegénykém még mindig könnyes szemmel figyelt rám, majd beinvitált minket a többiekhez. Hát, itt sem volt jobb a helyzet. Mindenütt emberek, minden szék kinézetű tárgyon ült egy egyén. Odaléptem Zayn édesapjához, aki éppen Paullal beszélgetett.

- Minden rendben? –láttam rajta,hogy semmi sincs rendben.

Lágyan megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Aztán egyszer csak megjelent egy könnycsepp az arcán,  majd kinyögött egy halk Elnézést és bement a másik szobába. Gondolkodtam,hogy utána menjek-e, de aztán Paul rám szólt,hogy nem jó ötlet. Yaser most szeretne egyedül lenni. Aztán annyiban hagytam a dolgot és leültem oda,ahol még volt szabad hely, jelenleg a kanapéra. Liam odaült mellém, majd beszélgetést kezdeményezett velem.

- Felhívtam Daniellet. Sajnos most nem tud idejönni, de jobbulást kíván Zaynnek.

- Gondolom a frászt hoztad rá.

- Sajnos igen, még nem tudott a dologról, mert éppen táncpróbán voltak.

- Értem. Te azért jól vagy?

- Mondjuk rá. Testileg igen, leszámítva ezt a „betondarabot” a kezemen. De lelkileg…

- Megértem.

- És te jól vagy? –na végre valaki engem is észrevett.

- Külsőleg semmi bajom, de belül ne tudd,hogy mit érzek…

- Megértem.

Ezt a rövid beszélgetést be is fejeztük, mivel láttam,hogy a srácok indulnak vissza a mi lakosztályunkba s én is mentem velük. Mindenki alváshoz készülődött, pontosabban mindenki elaludt a kanapén. Egymás hegyén-hátán aludtak a srácok, nem törődve azzal,hogy reggelre mindenkinek fájni fog a nyaka.  Nem értettem,hogy miért alszanak egy kanapén, mert még egy kanapé üres volt a szobában. Nem bírtam nézni,hogy agyonnyomják egymást, ezért Liamet és Niallt felkeltettem,hogy menjenek át a másik kanapéra szunyókálni. Megfogadták a tanácsomat, majd mind a ketten átköltöztek a másik menedékbe, de nem foglalták el az egészet, Niall hagyott nekem helyet maga mellett, nekem. Megköszöntem a figyelmességét, de nem fogadtam, mivel az álmosság enyhe jelét sem lehetett észlelni rajtam. Kimentem az erkélyre és beleültem az egyik fonott székbe és elkezdtem a tájat bámulni. Ez a város egyszerűen meseszép. Apró fények világították be az egész területet és voltak olyan villanások amit mozogtak is,gondolok itt az autókra. A dombokat is tisztán lehetett látni,egyszerűen mesés volt.

Egy jó 10 percet a gyönyörű esti tájon elmélkedtem, majd utána visszazökkentem a búslakodásba.  A szokásos kusza gondolatok járták át a fejemet és nem tudtam másra gondolni, csak Rá. Tudom,hogy meg fog gyógyulni, küzdeni fog és nem hagy magamra engem, se a barátait. Én bízok benne, tudom,hogy megcsinálja.

Egy jó órát mozogtak az agyamban a kerekek, majd utána egyszer csak nem bírtam magammal, felálltam a fonott székből, majd megindultam a szobán át az ajtóhoz. Lábujjhegyen osontam át a szobán, nem szerettem volna felkelteni a srácokat, elég nagy csoda az,hogy ilyen állapotban el tudtak aludni. Óvatosan,lassan kinyitottam az ajtót, majd megindultam lefelé. Már éjjel lehetett, de szerencsére az embertömeg már felszívódott, csak a személyzettel találkoztam lefelé. Szó nélkül távoztam a szállodából és próbáltam taxit fogni. Sikerült is, csak az volt a baj,hogy a taxis nem beszélt angolul,csak magyarul,de annyit megértett,hogy hospital. Szerencsémre a környéken csak egy kórház volt, így oda vitt, ahol Zayn volt. Kifizettem, de csak font volt nálam, de még azt is elfogadta. Sajnos nem néztem utána,hogy milyen pénznem van Magyarországon.

Besétáltam a kórházba, ahol majdnem a fél napomat töltöttem, majd megkerestem a kórtermet, ahol Zayn éppen volt. Orvos sehol, tiszta a levegő. James Bond-ot játszva feltűnés nélkül el tudtam jutni a folyosóig, majd hirtelen megjelent két nővér és egy orvos. Gyorsan a kávégép másik oldalára bújtam, és megvártam,amíg el nem hagyják a folyosót. Szerencsére elég gyorsan elhúzták a csíkot,úgyhogy most tiszta a levegő. Óvatosan benyitottam abba az ominózus kórterembe, nem törődve azzal,hogy akár több ügyeletes orvos is lehet bent. Egyszerre jött rám a szívbaj és az öröm,hogy végre láthatom a szerelmemet. Szerencsére nem volt bent senki. Lassan közeledtem Zayn ágya felé,majd leültem az ágy melletti székre. Rémisztően festett, fal fehér volt teli sebekkel. Ezernyi gépre volt rákötve,ami még rémisztőbb volt. Nem tudtam,hogy most jót teszek-e azzal,hogy ide jöttem. Lehet,hogy nem kellett volna, mert talán még nagyobb veszélybe sodrom őt. Sajnos az nem jutott eszembe,hogy talán sterilizált ruhában kéne bejönnöm, így most a legtöbb amit tehette, az a kézmosás volt. A  szoba sarkában éppen volt egy kis mosdó, ott elvégeztem az előbb megnevezett életmentő kézmosást. Többet nem tehettem.

Visszaültem mellé a székre és egy jó pár percig csak bámultam őt. Patricia telefonon beszélt az orvossal és ő mondta neki,hogy kómában van. Ha nem tér eszméletéhez, akkor le kell kapcsolni a lélegeztető gépről. Ez a mondat cikázott a fejemben, majd összeszorult a szívem. Megpróbáltam sem sírni, most az egyszer össze is jött.

Nagy erőt vettem magamon, majd lassan megfogtam a kezét. Éreztem,hogy hidegebb volt az átlagosnál és ez nagyon nem tetszett. A kezét az én két tenyerem közé helyeztem és elkezdtem beszélni hozzá.

- Zayn! Szerelmem! Én vagyok az. –reméltem,hogy valami jelet küldd, se meg sem mozdult a hangom hallatán, de én nem adtam fel. Tovább beszéltem hozzá, ami mellesleg megnyugtatott.

- Figyelj, nagyon aggódunk érted. Itt ne merj hagyni minket, mert utánad megyek és jól meghúzom a füled! Nem viccelek! Mindenki itt van a városban. A srácok és a szüleid is. Megismerkedtem velük és nagyon rokonszenvesnek találtam őket. Majd ha felépülsz, bemutatsz nekik igaziból. A srácokért meg ne aggódj, rendben vannak. Csak pár karcolást szereztek, de semmi komolya. Paul és a többiek is jól vannak, ár alig várják,hogy láthassanak. Az orvosok nem engedtek be hozzád, de én beszöktem. A srácok most a szállodában vannak, nagy nehezen sikerült elaludniuk.  –most megállt bennem az ütő. Pár másodpercre csendben maradtam és csak figyeltem őt. Figyeltem,hátha ad valami életjelet magáról, de semmi. Ismét nagy levegőt vettem, de már a hangom is megremegett. A sírás ismét fojtogatott, de próbáltam visszafogni magam. Újra „beszélgetést” kezdeményeztem vele, de most már csukladozó, remegő hangon.

- Zayn, tudom,hogy megcsinálod! Ismerlek! Képes vagy rá! Kérlek, ne hagyj itt minket, téged mindenki visszavár. Akármi is történt én hiszek neked. A lelkem mélyén mindig is hittem. Te jó ember vagy, nem kéne itt hagynod minket. Mi lenne velem nélküled? Kérlek küzdj! Tudom,hogy képes vagy rá és tudom,hogy meg fogod csinálni. Én nem úgy ismerlek,mint aki olyan könnyen feladná.  Nem te mondtad egyszer,hogy akármilyen nehéz is az élet,sosem adjuk fel? Kérlek, ezt tartsd be, én bízom benned! A fél világ aggódik érted, kérlek ne okozz nekik csalódást. Ja és Fernando üzent neked. Azt üzeni,hogy ha felgyógyulsz, kihív majd egy focimeccsre! Tudom,hogy úgyis legyőzöd. Biztos vagyok benne. Kérlek Zayn, ha hallasz,szorítsd meg a kezem. –nem érkezett válasz. Ugyanúgy volt, ahogy előbb. Mozdulatlan.

- Én érzem,hogy hallasz, érzem,hogy itt vagy velem. Én szeretlek én nem akarlak elveszíteni! Kérlek küzdj! Már vár a focimeccs! –ezzel befejeztem a mondókámat,majd felálltam a székről. A sírás még jobban fojtogatott,mint eddig. Elsétáltam az ajtóig, majd ott visszafordultam,hogy még egy pillantást vethessek rá. Ő most,csak alszik és arra vár,hogy felébresszék!

Kisétáltam a kórteremből, még éppen jókor, mert pont akkor érkezett meg az ügyeletes orvos, de szerencsére sikerült elbújnom, majd gyorsan kirohantam az épületből. Megkerestem a legközelebbi padot, majd le vetettem magam és elkezdtem bőgni. Nem, ez már nem sírás volt, annál sokkal több. Érzések végtelensége kavargott bennem és úgy éreztem magam,mintha felesleges lennék és haszontalan. A gyomrom és a torkom összeszorult, a szívem meg minél gyorsabban vert. Nem nagyon érdekelt,hogy a füvező fiatalok a másik padon nagy szemekkel bámulnak rám, csak bőgtem ott magamnak.

Egy jó fél óra padon ücsörgés után fogtam egy taxit és visszamentem a szállodába. Pechemre ő sem tudott angolul.

A szállodába visszaérvén nem volt sok változás. Az emberek jöttek-mentek és meg felmentem a táborhelyünkre. Lassan kinyitottam az ajtót és a srácok még mindig ugyanabban a testhelyzetben aludtak,mint amikor eljöttem. Ezek szerint ez a nap totál kifárasztotta őket, mondjuk ezt nem is csodálom. Én is hulla vagyok, de az alvás szó jelenleg nem található meg a szótáramban. A konyha felé vettem az irányt, ugyanis ma még nem ettem semmit és nem szerettem volna,hogy a fiúk a hangos gyomorkorgásomra ébrednek. De csak ezért, különben egy falat sem ment volna le a torkomon, csakis a fiúk miatt ettem meg 2 pizzaszeletet. Ennyi volt a mára.

Végül is aztán átgondoltam a dolgot és odaültem Niall mellé, mivel még mindig fent tartotta nekem a helyet. Megpróbálok aludni egy keveset, habár már hajnal van, talán pár perc alvás segít majd.

Megpróbáltam mindent kizárni az agyamból és csak a pozitív dolgokra gondolni.

Egy jó fél óra múlva sikerült elaludnom elég mélyen ahhoz,hogy álmodjak valamit. Természetesen Zaynről álmodtam. Ott állt a tengerparton mezítláb, hófehér öltönyben és a fiúkkal együtt énekli a Marry you –t. Szinte De ja vu érzésem volt. Aztán egyszer csak Zayn fehér öltönyéből elkezd ömleni a vér és Zayn hirtelen térdre esik és eldől,  a srácok pedig úgy dőlnek el ,mintha nem is emberek,inkább bábok lennének.  Én meg ott állok menyasszonyi ruhában és sikoltozva segítségért…de senki, egy lélek sem segített nekem…

Végül a saját sikolyomra ébredtem fel. Reggel 6 óra volt. A srácok már javában fent voltak és rémült, értetlen tekintettel meredtek rám. Nyomban mind a négyen odarohantak hozzám a kanapéhoz.

- Rosszat álmodtál? –kérdezte Niall, akinek az arca olyan volt, mint valami horrorfilm-beli menekülő személyé.

- Zaynről? –Harry alaposan beletrafált a dologba.

- Igen. –végül is egy halk igent kinyögtem, majd próbáltam lecsitítani magam, ugyanis hiper gyorsan szedtem a levegőt.

- Nyugodj le, még bajod esik. –Louis is csatlakozott az önmagam csitítgatásához.

- Tudtál valamennyit aludni? –Liam mélyen a szemembe nézett és félre húzta a száját.

- Szóval nem. –saját magának megadta a választ.

Egyszerre hangos kopogásra, vagy inkább dörömbölésre lettünk figyelmesek az ajtó felől. Louis odabicegett kinyitni az előbb megnevezett tárgyat, majd Patricia alakja rajzolódott ki előttünk, akinek telefon volt e kezében.

- Srácok, most hívott az orvos! – nem tudtuk eldönteni,hogy ez jót-e jelent vagy rosszat. Patriciának az arcán teljes pókerarc volt, nem lehetett leolvasni róla semmit.

- Mit mondott? –én voltam az első, aki feltette a kérdést, de láttam a többieken,hogy ugyanezt akarták kérdezni, ugyanis ezt a mondatot formálta mindnyájuk ajka.

- Zayn felébredt a kómából! –amint Patricia ezt elmondta, se köpni, se nyelni nem tudtam. A lábam a padlóba gyökerezett és még pislogni sem mertem. Úgy éreztem magam,mintha a lélegzetem és a szívverésem egyszerre állt volna le. A srácok arcán hatalmas mosoly kerekedett, majd pár másodperc agyhalál után nekem is hasonló érzéseim voltak. Az első reakcióm az volt,hogy odarohantam Patriciához és szorosan magamhoz öleltem

Part 46

 Tudom,hogy ezt a rész NAGYON megkésve hoztam, de megvolt rá az okom. Ez a rész is,  véleményem szerint nagyon, de nagyon szomorúra sikeredett, de hát ez van. Majd lesz jobb is :) Remélem azért tetszik. Ígérem,hogy a következő részt NEM fogom ilyen későn hozni!! Most tényleg nyomós okom volt rá...

Ui.: Ha már elolvastátok, kérlek dobjatok meg pár komival, akár rossz akár jó, vagy nyugodtan vágjátok a fejemhez,hogy milyen későn hoztam a részt! :)

Üdv. : Szandee

Fernando megérkezett, de mivel ő nem tud vezetni, így taxival jött a házunk elé. Én a nappali ablakából figyeltem az eseményeket, majd eszeveszettül elkezdtem rohanni az ajtó felé. Udvariasan kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd egy laza, ámde gyors mozdulattal belevetettem magam a taxiba.

- Jól vagy? –kérdezte Fernando ideges és egyben rémült arckifejezéssel.

Könnyen szemekkel rá néztem és pislantottam egy hatalmasat. Most viccel? Már hogy lennék jól? A szerelmem kórházban van egy távoli országban. Ilyenkor nem lehet jónak lenni.

- Értem. Látom rajtad. Bocs, hülye kérdés volt. –még jó,hogy észrevette. Ennél hülyébb kérdést nem tehetett volna fel, de most mindegy is, nem húzom fel magam még jobban. Tudom,hogy Fernando csak jót akart.

- Egyáltalán tudod,hogy merre van Magyarország?

- U utána néztem a neten . Elsőre nem ugrott be, nem láttam az idegességtől.

- Rendben van.

Ezzel befejeztem  a mondanivalómat. A reptérre vezető út többi részében csak csendben ültem és bámultam az esőcseppeket az ablakon. Figyeltem, ahogy az egyik nekiütközik a másiknak és együtt folynak le, együtt semmisülnek meg a nagy szélben.  A gyors sebesség egy egész rendszert alakított ki az üvegablakon, nagyon csodás volt.

Már ezerszer utaztam esőben, de még soha nem elmélkedtem azon el,hogy milyen csodákat rejt egy szimpla üvegablak teli esőcseppekkel. Ez az alkalom más volt. Míg a szemem a legördülő cseppecskéket figyelte, az agyam addig teljesen máshol járt. Valamit Fernando is beszélt hozzám az út közepén, de ebből én csak halk motyogást észleltem. Felrobbanthattak volna mellettem egy atombombát, most még azt sem venném észre. A fejem erősen fájt és a gyomrom összeszorult.  A rémület enyhe jelét sem lehetett észlelni rajtam, inkább az idegesség és a saját magam hibáztatásán járt az agyam. Szerintem ez az egész miattam van. Ha nem veszünk össze, akkor nem megy el, és akkor nincs a baleset. Nem tudom mi lesz, ha valami történik vele, én azt nem élem túl. Akármit is csinált, én hiszek neki. Nem akarom őt elveszíteni! Nem, SOHA!

A taxink lassan begördült a reptérre és azonnal kiszálltunk belőle, majd míg Fernando kifizette a fuvart, addig én a beszaladtam jegyet venni.

- Jó napot! Sürgősen jegyet szeretnék venni! Magyarországra!

- Jó napot Hölgyem, ha nem rendelt elő jegyet, sajnos nem tudok segíteni.

- Kérem! Nekem sürgősen Magyarországba kell mennem. A barátom megsérült és most kórházban van.

- Nagyon sajnálom a barátját és jobbulást neki, de sajnos nem tudok segíteni.

- A rohadt életbe!

Eközben Fernando is odajött hozzám a pulthoz.

- Mi a baj? Nincs jegy? Van, csak nem rendeltem meg előre. Last Minute-t meg nem adnak.

Láttam Fernandón,hogy elgondolkozott valamin. Szó nélkül elviharzott mellőlem, majd felállt az egyik padra és teli torokból elkiáltotta magát:

- Emberek! Van valakinek 2 Magyarországra szóló jegy? 1 is elég! Megfizetnénk! Ugyanis a nővérem barátja, balesetet szenvedett Magyarországon és most oda kellene jutnunk! Kérem emberek! 

Viszonylag csend volt a hatalmas váróteremben, majd egy kis idő után egy középkorú hölgy felemelte a kezét.

- Nekem lenne. Majd a következő géppel hazarepülök, nektek nagyobb szükségetek van rá.

Gyorsan odarohantam a hölgyhöz és már ki is fizettem neki a repülőjegy árát.

- Nagyon szépen köszönöm hölgyem. Ezt kevés ember tette volna meg.

- Azt meghiszem aranyom. Na siess a barátodhoz.

- Még egyszer köszönöm.

Az őszes-szőkés hajú hölgy elköszönt, majd eltűnt az ember-oázisban.

- Ezzel megvolnánk. Sajnálom, de csak 1 jegyem van.

- Nem baj. Elég leszel te is oda. Mondd meg Zaynnek,hogy ha kijön a kórházból, kihívom őt egy focimeccsre. De feltétlenül mondd meg neki.

- Jó, megmondom. –próbáltam nem elsírni magam, de nem sikerült. Bömbölve visszafutottam Fernandóhoz, majd a nyakába ugrottam.

- Ne félj, minden rendben lesz. Tudod milyen akaratereje van. Meg fogja csinálni. Hidd el.

Szó nélkül elengedtem Fernandót, majd sarkon fordultam, persze még a bejáratnál visszanéztem rá. Az egyik kezével a béke jelét mutatta, a másikkal pedig Zayn karján lévő szerencsét hozó tetoválást idézte, az ún. összefont ujjakat.

Meg tettem a szokásos repülés előtti előírásokat, majd végül felszállhattunk a gépre.  Helyet foglaltam egy idős amerikai házaspár mellett, akikkel váltottam pár szót, majd egy jó fél óra után mind a ketten húzták a lóbőrt. Én alvásra nem is gondoltam, sőt nem is tudtam volna aludni. Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem. Nagy részben én vagyok az oka. Ha nem vesztünk volna össze…ha nem mentem volna el…ő sem ment volna el.

Az egész utat éberen töltöttem és nagy szürkeséget figyeltem odakint. Az időjárás sem kedvezett mára, fél Európát sötét esőfelhők borítják. Jelenleg sok országban tombol a vihar vagy rosszabb esetben árvíz vagy tornádó van. Én szeretném ezeket elkerülni.

A gép jó pár óra múlva leszállt a Liszt Ferenc Repülőtéren. Kicsit nehéz volt kiolvasnom a nevet, de végül megment.

Sikeresen a váróterembe érkeztem. Leültem egy padra és a telefonommal kezdtem el babrálni, ugyanis elfelejtettem szólni a srácoknak,hogy jövök. Én egy idióta vagyok, ide röpülök egy teljesen idegen országba, miközben azt sem tudom,hogy melyik kórházban vannak. Muszáj lesz felhívnom valakit. Elsőnek Harry neve ütötte meg a szememet a képernyőn. Most ő lesz az én emberem.

Szokás szerint azonnal felvette.

- Szia Harry, itt vagyok Magyarországon a reptéren. Hol vagytok, melyik kórházban?

- Eljöttél? –most ezt úgy mondta, mintha valami nagy dolog lenne. Alap dolog,hogy a barátaim és a szerelmem után megyek.

- Igen. Nem bírtam ki. Hol vagytok most?

- Figyelj, Paul elmegy érted a reptérre és idehoz hozzánk. Én most nem tudok vezetni.

- Mi történt?

- Katy, hosszú. –hallatszott a hangján a meggyötörtség és a bánatos hangnem.

- Felfogtam. Akkor várom Pault, de mondjátok meg neki,hogy siessen.

- Rendben van. szólunk neki. Szia.

- Várj, még ne tedd le. Hogy vagytok? Zayn hogy vagy?

- Mi megvagyunk, de Zayn…

- Mi van vele?

- Nem tudunk semmit. Ugyanannyit tudunk,mint te.

- Az én hibám. –ijedtemben ismét elkezdtem sírni.

- Már hogy lenne a te hibád? Ne mondj badarságokat!

- Harry kérlek! Mindegy, szólj Paulnak,hogy gyors legyen. Várom. Na szia.

Meg sem vártam míg válaszol, máris letettem a telefont. Gyorsan a főbejárathoz siettem és ott vártam Pault.

Szerencsére betartotta a szavát,mivel bő 10 perc alatt ideért. Gyorsan beszálltam a kocsiba Paul mellé aki egy büdös szót nem szólt. Annyit volt az össze,hogy : Szia, gyere gyorsan. Ennyi volt az összes mondanivalója felém. Hiába kérdeztem,hogy mi van a fiúkkal, nem mondott semmit, csak azt ,hogy majd ők elmondják. Na ez is jó, most okosabb lettem.

Nemsokára az egyik itteni kórházhoz értünk, majd Paul után iramodtam, ugyanis csak ő tudta az utat. Egy hatalmas előcsarnokba vezetett teli emberekkel. Mindenki engem és Pault bámulta. Nem tudom miért, talán nem volt jobb dolguk. Mindenesetre tovább mentünk, egészen a legfelső emeletig. Ott volt egy hosszú és széles folyosó telis tele padokkal és székekkel. A folyosó végén a kávés gép mellett, ott ültek a srácok és néhány tag a buszon utazók közül.

Elsőként Louis lépett oda hozzám. Amint megláttam a többieket is, elkapott a sírógörcs és szó nélkül Louis nyakába borultam. Nem tudtam megszólalni, csak sírtam és a fejemben kusza gondolatok cikáztak.

- Már jó pár órája itt vagyunk. Várjuk,hogy mikor mehetünk be hozzá. –átnéztem Louis válla fölött a gipszes kezű Liamre.

- Az orvosok még nem mondtak semmit. Csak várunk. –magyarázta a dolgot Niall, akinek a bal keze tele volt sebekkel. Végül elengedtem Louist, had üljön le a srácok és a stábtagok, illetve Paul mellé.

- Mi történt pontosan? –megpróbáltam minden erőmet összeszedni, de csak ezt a mondatot tudtam összekapargatni.

- Sötét volt és egy hatalmas reccsenést hallottunk. –mesélte Harry

- Én már csak a sziréna hangjára emlékszem, ugyanis elvesztettem az eszméletem. –magyarázta Louis, akinek mindkét bokája be volt kötözve.

- Végül is mi sem tudjuk,hogy mi történt, csak azt,hogy ez részeg velünk szembe jött és már nem tudtuk kikerülni. –magyarázta tovább Harry. Harry nézett ki a legrosszabbul. Látszólag semmi fizikai sérülést nem szerzett, csak az arca kicsit le volt horzsolva, de semmi komolyabb baj. Harryt leginkább lelkileg érintette meg a dolog. Nem azt mondom,hogy a többieket nem, de Harryt főként.

Végül egy jó 10 percet síri csendben ültünk, majd Paul mély hangja szakította meg a saját gondolataiba belefeledkezett brigádot.

- Srácok, jobb lenne ha visszamennétek a szállodába.

- Nem, amíg Zaynről nem tudunk semmit. –mondta Niall.

- Az orvosok azt mondták,hogy hazamehettek, még ők sem tudnak semmit. –Paul minden egyes szava külön-külön szíven ütött engem. Eluralkodott rajtam egy ismeretlen érzés,amit még eddig nem észleltem. Egyszerre féltem és dühöngtem. Ennyire még sosem voltam padlón. Akármilyen feladatot sodort felém az élet, még mindet megoldottam…eddig.

- Mi maradunk. Ugye srácok? –mondta Liam akinek sanyarú arcáról mély fájdalom és szomorúság tükröződött.

- Maradunk. Nem hagyjuk magára Zaynt. Ha felébred, szüksége lesz ránk. –Harry felszólalt.

Egyszer csak 2 idegen tért be a sarkon és egyenesen felénk jöttek. Közelebbről megnéztem a közeledő idegeneket, majd kirajzolódott Zayn szüleinek alakja. Patricia könnyes szemmel a fiúkhoz lépett, míg Yaser Paultól kért segítséget.

Mind a két csapat beszélgetett, én meg csak ültem,mint aki jól végezte dolgát. Engem észre sem vettek. Csak később lépett oda hozzám Zayn mamája köszönni.

- Te vagy Katy ugye? Zayn már sokat mesélt rólad. Nagyon sajnálom,hogy ilyenkor kell találkoznunk.

- Örvendek. –csak ennyi jött ki a torkomon. Amint megláttam Patriciát erősen zokogni, rám is rám jött a bömbölhetnék. Akár ismert engem, akár nem, Patricia sírva a nyakamba borult és magához ölelt. A srácok, akik most ülő helyzetben voltak, nagy szemekkel kísérték az eseményeket, majd egy kis idő után Zayn édesapja is odalépett hozzám.

- Szia Katy! Már sok jót hallottunk rólad. Nagyon jó barátnője lehetsz a fiamnak.

- Volt barátnője. –mondtam elszontyolodva.

- Miért, mi történt?

- Ezt majd inkább később. Hosszú lenne elmesélni.

- Rendben van, nem faggatlak. –itt egy kis hatásszünet volt, gondolom azon gondolkozott,hogy mit mondjon nekem.

- Beszéltem Paullal, még ő sem tud semmit. Legalábbis annyit mondott,hogy senkinek sem esett komolyabb baja, kivéve a fiamat… -Mr. Malik, vagy Yaser szavai hallatán teljesen ledermedten. Se kép, se hang.

A beszélgetés után mindenki helyet foglalt a padokon, csupán Patricia járkált fel-alá. Mindenki a csodára várt, a csodára amit talán sosem jön el.

Az atmoszférát ketté lehetne hasítani egy késsel, annyira feszült volt hangulat. Senki sem mert megszólalni, csak ültünk, mint a jó gyerek az iskolában. Felfedeztem magamon egy új rejtett tehetséget, percekig tudok bámulni a semmibe pislogás nélkül és percekig tudok gondolni a semmire. Szimpla üresség és fájdalom játszódik le most a fejemben és ha nem tévedek, mindenki fejében. A stábtagok már elmentek Paullal egyetemben de csak azért,hogy távol tartsák az újságírókat a kórház e részéről. Rengetek hívást kapott mindegyik srác és Patricia illetve Yaser telefonja percenként csörgött. A végére már mind a ketten kikapcsolták az ördögi vészjelző készüléket és ők is helyet foglaltak a jéghideg fa padokon.

Körülbelül 4 óra telhetett el így, semmittevéssel és várakozással. Már beesteledett, de az égen egy csillagot sem véltem felfedezni, mindent sötét felhők borítottak. A hangulat a béka segge alatt, és az idegeimből már kosarat tehetett fonni. Röviden így tudnám jellemezni a mostani helyzetet.

Még egy jó óra elmélkedés után kinyílt az a bizonyos ajtó, amivel kerek 5 órát szemeztem és kijött onnan egy fehér köpenyes orvos, pont mint a filmekben. Hirtelen mindenki felpattant a helyéről és az orvos felé indult, köztük én is.

- Doktor úr,mi van a fiammal? –Patricia feltette a lehető legegyszerűbb kérdést a világon. Mindenki kíváncsian kémlelte az orvost, akinek a póker arcáról semmit, még egyszer kihangsúlyozom, semmit sem lehetett leolvasni.

- Jelenleg nem látogathatják meg, mert az még jobban rontanának a helyzete. –Mi? ég jobban rontani a helyzeten? Ez meg mit jelentsen?

- Doktor úr, kérem hagyjuk a mellébeszélést! –láttam,hogy Patricia az idegösszeroppanás szélén van, ezért odaléptem hozzá és mindkét kezemet a vállaira helyeztem.

- Zayn sajnos nincs jól. Sok belső szerve megsérült, köztük a tüdeje. Jelenleg még mi és a legjobb specialistáink sem tudnak semmi biztatót mondani. –ennyi elég volt Patriciának, hisztérikus sírásba kezdett velem együtt.

- Doktor úr, én be szeretnék menni hozzá. –mondtam kisírt szemekkel rekedtes hangon.

- Sajnálom, de ez jelenleg lehetetlen. Ha bejönnének, akkor veszélyeztetnék az egészségét.

Rendben, feladom! Én nem fogok egy orvossal vitatkozni, majd úgyis bemegyek, ha akarja ha nem. Még szerencse,hogy ez az orvos tud angolul.

- Jobban tennék, ha hazamennének pihenni. Itt most úgysem tehetnek mást.

A srácokra néztem, akik egyszerre, aprókat bólogattak. Az orvos felszívódott, csak mi maradtunk a folyosón.

- Van hol aludnod? –Liam a törött kezével odalépett hozzám és udvariasan megkérdeztem,hogy lesz-e ma éjszakára tető a fejem felett.

- Nincs. Annyira siettem,hogy még szobát foglalni is elfelejtettem.

- Akkor gyere velünk. Mi egy szobában lakunk, de biztos lesz valahol hely.

- Így van. Gyere nyugodtan.  Vétek lenne téged ilyen állapotban egyedül hagyni. –magyarázta Louis.

- Yas és Trisha is jönnek velünk. –mondta Harry.

- Srácok jobb lesz ha elindulunk. –mondta Niall.

- Szerintem is. Hulla vagyok, habár aludni nem fogok tudni, az tuti. –Liam.

- Szerintem senki se fog ma aludni. –Louis

- Én biztos nem! –mondtam elszontyolodottan, szipogva, karikás szemekkel.

Minden elindultunk a kijárat felé, majd átverekedtük magunkat a kórház előtt összegyűlt hatalmas embertömegen, majd mindnyájan beültünk egy mikrobuszba, ami egyenesen a szállodába vitt minket.

Kívülről nem volt rajtam semmi furcsa, csupán úgy néztem ki, mint aki 2 hete nem aludt, de nem csak én, mindenki. Az Olimpiai körök mindenki szeme alatt ott voltak. A hideg rázott és belül, mintha ezer apró tűt szurkáltak volna belém, olyan érzés volt. Legszívesebben a torkom szakadtából ordítottam volna a nagyvilágba.

Az egész úton csak egyetlen mondat járt a fejemben :       Miért?

Part 45

 Ez a rész egy kicsit lehangolóra és szomorkásra sikeredett, de ez nem lesz mindig így. Habár, most még nem lövöm el a poént :) Remélem azért tetszik még így is,hogy nem lett olyan vidám és örömteli. Ezt csak gyorsan összedobtam, de azért remélem,hogy valakinek azért tetszik majd :) Tudom,hogy későn hoztam ezt a részt is, de őszintén mondom,hogy nincs sok szabadidőm. :|

Na mindegy, remélem azért elnyeri a tetszéseteket :) Nem lehet mindig minden vidám és jaj de jó, kellenek az ilyen részek is :)

(u.i.: bocsi,hogy ilyen rövid lett, most csak ennyit bírtam) :S

Üdv. Szandee ×

Szomorkásan feküdtem az ágyamon és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy átvertek, megvezettek, játszadoztak velem. Jó,lehet hogy nem a szó szoros értelmében, de van benne némi igazság.  Nem mondhatnám,hogy egy rinyálós ribanc vagyok aki csak magával törődik, de akkor is. Nekem egy csók is sokat számít. Úgy látszik, neki ez csak szórakozás, hobbi, sport. Ezért is, jobb lesz mindenkinek,ha külön leszünk.

Lementem a konyhába enni valamit. Nagy mélységemben még a kaja szó is kitörlődött a fejemből. Valamilyen energia utánpótlást kellene a szervezetembe juttatnom, mert ez így nem mehet tovább. Hallottam apa hangos üvöltését a nappaliból, véleményem szerint kikapnak. Anya jelenleg nem tudom hol van, most csak én vagyok egyedül a konyhában. Összedobtam gyorsan egy Niall-féle szendvicset és lassan,ám jóízűen elfogyasztottam a sajtos-sonkás falatokat. Pont amikorra lenyeltem az utolsó falatot is, megszólalt a csengő. Eközben anya megjelent a konyhában egy öntözőkannával a kezében és elkezdte locsolgatni az ablakban lévő virágokat.

- Várunk valakit? –kérdeztem anyától kíváncsian.

- Tudtommal nem várunk senkit. Apád munkatársa fog jönni, de csak holnap.

- Akkor bizony ki kéne nyitnom az ajtóz. –mondtam sóhajtozva és a bejárati ajtóra néztem. Fogadni mernék,hogy tudom ki áll az ajtó mögött. Kétségtelenül az én drága ex barátom jött bocsánatot kérni. Akkor én azt az ajtót ki nem nyitom! Erre még egyet csöngetett az ajtóban álló rejtélyes idegen. Apa hangosan kiáltott a nappaliból,hogy Nyissa más ki valaki. Ez a valaki én lennék. Anya el van foglalva a virágaival, apa meccset néz, csak én maradtam.

Lassan odacammogtam az ajtóhoz és már készítettem is a lenéző tekintetemet a kéretlen vendégünknek. Ám most tévedtem. Nem az állt az ajtóban akire számítottam. A nem szívesen látott vendég helyett egy fekete hajú, kreol bőrű srác fogadott a folyton mosolygó arcával.

- Te….te hogyan találtál ide? –értetlenkedve, ámde meglepetten néztem Fernandóra.

- Meg vannak a kapcsolataim. Hallottam a dologról. Sajnálom! –szó nélkül megölelt az ajtóban. Meglepődöttségemben nem is tudtam mit mondja, csupán betessékeltem a házunkba.

- Szóval itt laktál régen? –kérdezte halkan, majd körbenézett a házban.

- Igen, de nem sok ideig. Amint Londonba költöztünk, máris átcuccoltam hozzá. –mondtam lehangoltan.

- Értem.

Bementünk a konyhába, Fernandót be szerettem volna mutatni anyunak.

- Anya, ő itt Fernandó, a legjobb barátom.

- Szia Fernandó. Mondanám,hogy Katy sokat mesélt rólad, de nem sűrűn találkoztunk, szóval…örülök,hogy megismerhettelek.

- Nem különben!

- Apát is meg szeretnéd ismerni? –kérdeztem a mellettem álló fekete hajú sráctól.

- De még mennyire. – válaszolta vidáman.

- Akkor gyere velem.

Beinvitáltam a nappaliba ahol éppen félidő volt. Bemutattam apának a legjobb barátomat, de apa nem szólt semmit. Póker arccal bámulta Fernandót, majd feltette a kérdést:

- Szereted a focit, fiam?

- Ez nem kérdés: Imádom!

- Üdvözöllek a családban. –a póker arcot hirtelen felváltotta a büszke mosoly. Apa összeütötte a két tenyerét, jelezvén,hogy csípi Fernandót.

Egy rövid football-beszélgetés után felmentünk a szobámba, majd leültem az ágyamra. Egy kis nézegetés után Fernando is helyet foglalt mellettem.

- Ne búsulj! Majd minden rendbe jön! –próbált engem nyugtatgatni, de semmi értelme nem volt. Ugyanolyan szontyolodott és szomorkás voltam,mint eddig.

- Már semmi sem jön rendbe. Mindennek annyi. Végeztem Zaynnel. –próbáltam kiegyensúlyozottnak tűnni, de véleményem szerintem ebből csak a negatívum jött át.

- Szerintem meg minden megoldódik! Ismerem Zaynt! Tudom,hogy most mi jár a fejében.

- Mégis mi?

- Megbánás. Tiszta megbánás. Nagyon sajnálja a történteket. Hihetnél neki. –ezt most úgy,mondta, mintha az ő oldalán lenne.

- Én már nem tudok hinni neki, Fernando. Nagyon nehéz engem megbántani, de annál nehezebb kiengesztelni. Sőt, sokszor lehetetlen.

- Ugyan már! Ne legyél ennyire makacs! Minden helyrejön majd.

- Mondtam már,hogy nem fog és nem is érdekel. Ezt a fejezetet lezártam az életemben. Nem tűröm,hogy kinevessenek vagy gúnyt űzzenek belőlem.

- Látom nem engedsz a saját gondolataidtól.

- Hát nem és nem is fogok. Ezt te is jól jegyezd meg.

Egy pillanatra Fernando csendben maradt. Látszott rajta,hogy valamin gondolkodik.

- Kérdezhetek valamit? De őszintén válaszolj! –összeszedte az agyában található összes megválaszolatlan kérdést és véleményem szerint most mindet rám akarja zúdítani.

- Kérdezz! –vágtam rá flegmán.

- Szereted Őt?

- Mi? –próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném a kérdést, miközben pontosan értettem.

- Szereted Zaynt??! –megkérdezte újból.

Nem válaszoltam senki, csak elfordultam tőle. Szerintem értette a dolgot.

- Ezek szerint igen. Akkor meg mi a fészkes fenéért kínzod még mindig?

- Még hogy én? Ő csalt meg engem!

- De nem ő akarta a csókot. –próbálta elmagyarázni a dolgokat, mint egy kis óvodásnak, de én tisztán értettem mindent.

- Én már nem hiszek semmit! Nem hiszek semmiben és senkiben!

- Hát jó, te akartad! –Fernando szemében félelmet és idegességet láttam. Éreztem,hogy készül valamire. Egyre közelebb és közelebb jött hozzám, és meg nem értettem az egészet. Ez most mit akar? Én már nem értek semmit komolyan. Egyszer csak rám vetette magát, úgy,hogy hátradőltem az ágyon, ő meg rám. A két kezemet lefogta, majd teljesen közel hajolt hozzám és megcsókolt. Megcsókolt? Inkább lesmárolt. Próbáltam elkapni onnan a fejemet, de nem voltam elég erős. Egyszerűen nem hagyott még levegőhöz jutni sem, annyira szorított. Végül aztán nagy nehezen elengedett, én meg reflexből levágtam neki egy szép taslit!

- Mi a fene volt ez? Mégis mi ütött beléd? –kérdeztem mérgesen, miközben ő a hatalmas ütésem helyét simogatta.

- Úgy ütsz,mint egy lány!

- Ne tereld el a szót! Még is mi a franc akart ez lenni? –kérdeztem még idegesebben.

- Ez egy csók volt. Vagy minek látszott? –láttam az arcán az önelégült vigyort és a felemelt szemöldököket.

- Tudod hogy értem!

- Végül is ez semmi sem volt. Te nem akartad a csókot, csak én, szóval ez nem minősül megcsalásnak! –tehát itt van a kutya elásva! Fernando meg akart leckéztetni. Ugyanazt megcsinálta velem, mint Sel Zaynnel.  Persze még mindig nem adtam igazat neki, csak a saját fejem után mentem.

- Ne csinálj hülyét belőlem, kérlek!

- Én nem csinálok hülyét belőled, ez az igazság amit ne nagyon jól tudsz, csak nem akarod bevallani magadnak. Pedig én tudom,hogy igazam van.

- Nincs igazad! –még mindig tiltakoztam.

- Kat, tudom,hogy igazam van és ne vitatkozz velem!

Akármennyire is nehéz volt belátnom, igaza volt. Igaza volt egész végig. Túlreagáltam a dolgokat Zaynnel. Úgy táncoltam, ahogy Sel fütyült. Én barom!

- Igazad van!

- Hogy mi? Ezt mond még egyszer!

- Igazad van. –mondtam még egyszer halkan.

- Hangosabban!

- Igazad van! –hangosan elkiáltottam magam,hogy mindenki hallja.

- Ez a beszéd! –erre Fernando nyakába borultam és szorosan magamhoz öleltem.

- Nagyon jó barát vagy!

- Nem kell mondanod, tudom! –erre elnevette magát.

- Te kis egoista, be fog repedni a plafon a nagy egódtól. –végre én is elnevettem magam.

- Haha vicces. Amúgy szerintem beszélj Zaynnel! Ne kínozd tovább, nem érdemli meg.

- Ígérem, még ma beszélek vele.

- Ez a beszéd! –egy puszit adott a homlokomra majd felállt az ágyamról.

- Már mész is?

- Jönnek az unokatesómék! Hozzák az egész pereputtyot.

- Ja értem. Hát, jó szórakozást!

- Nem tudom,hogy mennyire lesz jó nyolc 7 év alatti kislány mellett, de azért köszi.

Köszönt, majd csendben kiment az ajtómon.

Ennyire hülye nem lehettem! Nem láttam a dühtől és a csalódottságtól. Nem láttam az igazi, őszinte gesztusokat és cselekedeteket. Csak a rosszindulat és a megvetés beszélt belőlem, de mára már tisztán látok, hála Fernandónak. A kis afférja után teljes mértékben észhez tértem és már rohantam is Zaynhez. Jobb szerettem volna személyesen elmondani amit el kell mondanom. A telefon számomra most tabu. Gyorsan összekaptam magam, fogtam egy taxit és elindultam vissza, az otthonomba.

Szerencsém volt, Zayn pont a ház előtt volt, valamit babrált a postaládával.  Egy szempillantás alatt kiszálltam a taxiból, megfizettem a fuvart, majd odarohantam Zaynhez. Először még póker arcot vágtam,gondoltam így még nagyobb lesz a meglepetés.

Végül odaértem az előbb megnevezett személy mellé akinek szintén póker arca volt. Semmit, még egyszer mondom, semmit nem lehetett leolvasni az arcáról.

- Szia, én…-már elkezdtem volna a mondókámat, de ő félbeszakított.

- Ne mondj semmit! Nem akarok tőled hallani semmit. –mondta ezt mély megvető hanggal és komor arccal.

- De én…-már megint félbeszakított. Nem jutottam szóhoz.

- Nem érdekel miért jöttél ide, vagy milyen szemrehányást akarsz tenni. Már semmi sem érdekel. Holnap turnézni megyünk a srácokkal. Világ körüli turnéra megyünk. Szóval gondoltam,hogy örülni fogsz,hogy elmegyek.  Nem kell többet engem szidnod és átkoznod, sőt nem is kell látnod. Én nagyon jól megleszek ott, ahova megyek. Ha érdekel, Közép-Európába megyünk és ha gondolod, nézz utána milyen országok vannak ott. Majd küldök neked képeslapot. –ez a legszívfájdítóbb és leglenézőbb hangnemben mondta. Úgy látszik ő már lemondott rólam. Túl lépett rajtam és most elmegy. Elmegy jó messzire és nagyon sok időre. Fogalmam sincs,hogy most mit csináljak.

Még mielőtt csinálhattam volna valamit, szó nélkül bement a házba, én meg ott maradtam egyedül a piros postaláda mellett. Ezt nem hiszem el! Elmegy és nem is akar látni. Nem is akar hallani felőlem. Már erő nem volt benne,hogy utána menjek és elmondjam neki,hogy megbántam az összes rosszat amit mondtam, de már késő volt. Most már végképp elvesztettem. Sírva elindultam a elindultam hazafelé. Az emberek megbámultak az utcán, de nem sűrűn érdekelt. Most csak egy valami érdekelt: Zayn.

Hazaértem, majd sírva felszaladtam a szobámba. Anya szólt valamit, de már nem hallgattam meg. Magamra zártam az ajtót, majd levágódtam az ágyra és hangosan elkezdtem bömbölni. Komolyan, mint egy tinifilmben. Most már semmi kedvem nem volt visszafogni magam, bőgtem ahogy csak bírtam. Nem érdekelt senki és semmi.

Ez volt életem legnagyobb baklövése. A saját hülyeségemből elvesztettem azt, akit e világon legjobban szerettem. Zayn tudni sem akar rólam. Mondjuk ezt megértem. Későn érkezett a segítség és későn jutott el az agyamig,hogy mennyire egy hülye picsa voltam. Ekkora hibát még életemben nem követtem el. Ekkorát tényleg nem…

Másnap reggel kisírt, karikás szemekkel ébredtem fel, olyan délelőtt 11 óra körül. Az első dolgom az volt,hogy kizártam az ajtót, majd lementem a földszintre. Az első utam a konyhába vezetett. Kinyitottam a hűtőt, majd vissza is csuktam. Most végképp nincs kedvem enni. Anyáék meg szokás szerint nincsenek itthon, szóval egyedül maradtam. Már megint.

Átcammogtam a nappaliba, majd leültem a kanapéra. Odahajoltam a kávézó asztalhoz a távirányítóért, majd felkapcsoltam a tévét. Remek, pont a híradó ment. Na kíváncsi vagyok, hogy hol találtak hullát, ki ölte meg az anyósét, mit mondott ma Obama vagy hány panda bébi született az állatkertben. Csalódnom kellett, mert most egyikről sem esett szó. Na jó, a panda bébik benne voltak a híradóban.

Néztem az unalmasabbnál unalmasabb híreket, majd hirtelen felkaptam a fejem:

 Baleset történt az xy autópályán egy közép-európai országban, Magyarországon. Egy részeg autós belehajtott egy szabályosan közlekedő buszba. A buszon értesüléseink szerint a One Direction angol fiúbanda és a stáb utazott. Halásos baleset nem történt, de az egyik bandatagot sürgősen kórházba kellett szállítani. A többi bandatag és a több tagú stáb megúszta az ütközést, sértetlenül. A szerencsétlenül járt 19 éves Zayn Malik, jelenleg is kórházban fekszik és az életéért küzd. A többi tag: Niall Horan, Harry Styles, Louis Tomlinson illetve Liam Payne sértetlenül megúszták a balesetet.

Amikor ezt a bemondónő elmondta, azt hittem frászt kapok! Remélem,hogy csak viccelnek! Kérlek Istenem, mondd,hogy csak viccelnek velem! Csak szívatni akarnak engem a srácok! Csak meg akarnak leckéztetni! Nem is történt semmi baj! –próbáltam magamat megvigasztalni, persze sikertelenül. Előtört belőlem a hisztérikus sírás. Alig kaptam levegőt, és a szívem is dübörögve kalapált. Kit akarok átverni? A srácok balesetet szenvedtek! A srácok, az én srácaim. Ez nem lehet igaz, szerintem csak képzelődöm. Ez nem igaz!

Teljes hisztirohamot kaptam, majd bőgve felszaladtam a mobilomért és felhívtam Fernandót. Sajnos már ő is értesült a dolgokról.

- Azonnal oda kell utaznom. –mondtam kiabálva és bőgve egyszerre.

- Azt sem tudjuk,hogy hol van az az ország!

- Kit érdekel? Fernando kérlek! Foglalj repülőjegyet! Még ma! Most azonnal. –erélyesen ráparancsoltam a barátomra.

- Oké, oké csak nyugodj meg. Megértem,hogy most feldúlt vagy.

- Én!? Á, nem. Nem is vagyok feldúlt. A szerelmem az életéért küzd egy idegen országban. Miért is lennék ideges?

- Oké, de nem hiszem,hogy mára tudunk jegyet szerezni.

- Akkor vigyél ki a reptérre. Most azonnal gyere értem.

- De akkor sem tudunk jegyet szerezni!

- Csak gyere értem, most! A többit majd elintézem.

Ezzel letettem a telefonom és eszeveszetten felrohantam a szobámba, felöltöztem és már készen is voltam az indulásra. Remélem,hogy Fernando időben ideér!

Istenem, add,hogy a szerelmemnek ne essen semmi baja! Azt nem élném túl!